Fantom falvak Szatmár megyében – Vágástanya

Romániában 126 elnéptelenedett település van bejegyezve. Ebből 4 Szatmár megyében található. Vagyis, csak volt található. Falvak, életek, emberek, akikre már csak a történelemkönyvek megsárgult lapjai emlékeznek.

„A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyílásai, vihar süvöltése a nyílásokon, forgószél tánca a falromok között, vércsebagoly a falak odúiban, vadvirágok hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmúlás, és mégis élet mindenütt. Emlékek a múltról, szájról szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.” Eötvös Károly

Mikor az ember elhagyatott vidékről szerez tudomást, kettős érzés keríti hatalmába. Először kicsit megborzong. A kihalt terület, az elmúlás szomorú hangulatát idézi fel benne. Ugyanakkor felébred a kíváncsisága is, mely tudni és látni akarja a mulandóság még kézzel fogható bizonyítékait. A megye négy kis települése közül kettőt az 1970 május 14-i árvíz mosott el szinte nyomtalanul. Szatmárudvari központjától alig két kilométerre volt található Etén. Az árvíz után maradt romokat hatósági engedéllyel tüntették el a föld színéről. Mára már csak egy magányos kereszt és egy aprócska temető jelzi, hogy egykor lakott település volt. A második Pusztaszentmárton közelében feküdt. Árvíz idején menedék szállást biztosítottak a lakosoknak, akik többé nem költözhettek vissza az elárasztott falucskába. Egyedül az irányjelző tábla említi meg Cucu falucska nevét. Az évtizedek során többször is ígéretet tettek, hogy a két települést újra népesítik majd, de a folyamat az ígérgetés és tervezés szintjén megrekedt. A harmadik település a  Gánáspuszta nevet viselte, Tasnád és Ákos között terült el, félúton. A 2011-es lakossági felméréskor már elhagyottnak, lakatlannak minősítették. Mindössze egy templom és a vele szembe álló épület őrzi emlékét.

A negyedik falucska Szatmárnémetitől kb. 60 kilométerre Nagytarna után, az ukrán határ közelében volt található, Vágástanya. Elnevezését a lakosai foglalkozásáról kapta, a favágókról. Aktív évei 1916 – 1959 kőzöttre tehető. Itt szállásolták el a Csehországból, Szlovákiából és Oroszországból menekülteket, akik egy jobb élet reményében vállaltak munkát a határvidéken. 1920-ban egy görög katolikus templomot építettek, máramarosi stílusban, majd 1937-ben egy ortodox vallású templom is helyet kapott, egy Nicolae Grigorescu által festett ikonnal az oltáron. De mivel a favágók nem rendelkeztek nagy anyagi javakkal, az egyház fenntartását nem tudták hosszú távon biztosítani, így az ortodox templom bronz harangját Nagytarnának, míg a görög katolikus templom harangját a közeli Sirli településnek adták, ahol mai napig szolgálatot teljesítenek. Az ikonikus festmény is Nagytarnára került volna, ám szállítás közben megsérült, így restaurálva ma már a Szatmár Megyei Múzeum kincseit gyarapítja. Az utolsó 6 lakost, akik már nem tudták ellátni magukat, kitelepítették. A sors iróniája, hogy ezt a favágók lakta falucskát az elnéptelenedés után úgy tartják, hogy felnyelte az erdő.

Nagytarnán az irányjelző tábla útba igazit minket Vágástanya felé.

Az aszfaltos utat egy rövid szakaszon felváltja a köves út, mígnem a házakat elhagyva egy legelőre érkezünk. A távolból magas dombok ölelnek, fenyő és lombhullató erdők sorakoznak. Elindulunk egy szekér által hagyott nyomon, mely az erdőbe vezet. Jól járható, könnyű terep, látványos erdei séta.

Ball oldalunkon hullámzó dombok, míg jobb oldalról csörgedező patak kísér.

Alig egy órai gyaloglás után, fatörzsekből és ágakból készített düledező kerítések, rozsdás drótból font akadályok jelzik, hogy jó irányba haladunk.

Hamarosan felbukkan egy épület is, mely állattartás nyomait igazolja. Már sem ablak, sem ajtó nem áll útjában a kíváncsiskodóknak. A padlásról még szalmaszálak lógnak, alatta mintha lovak kikötésére alkalmas hely állna. Az épületben pedig felismerhető az etető helye és a választórúd, amit szarvasmarháknál használnak.

Szemben az istállóval egy fatörzsből készült asztalka, két oldalán lócával. Ideális hely lenne egy piknikre, ha nem érne derékig a csalán és a búja növényzet. Alig tudjuk megközelíteni a házat. Az ajtóról lefeszített lakat, rozsdás lánc lóg a kilincs alatt. Nyikorognak a gerendák és csupán a szentlélek tartja a mennyezetet felettünk. Odabenn feldúlt fekhely, hátrahagyott ruhák, régi tűzhely és egy konyhaszekrény. Az otthagyott műanyag dobozok és újságpapírok is bizonyítják, hogy már mások is jártak itt előttünk.

 

A ház mögött forrásra bukkantunk, mely ivóvizet biztosított a településnek. Kíváncsian indultunk tovább, kutatva a többi házat, ám egy tisztásra jutottunk ki. Háznak nyoma sem volt, de a látvány önmagáért beszélt. Csupa szín, illat és görcsösen tekeredett törzsű fák, ameddig a szem ellát.

Milyen egyszerű volt itt az élet, s milyen nagyszerű lehetett itt gyermekként szaladni a széllel, lepkéket kergetni a réten, birkát őrizni a mezőn és fára mászni.  Az ösvény több felé is elágazik. Megtévesztően hat az emberre. Majd egy kanyarban rábukkanunk a 2011-ben készült fém keresztre.

Magányosan áll a fáktól körülölelve, mint valami halhatatlan őrző. Az ember hajlamos ilyen pillanatban elragadtatni magát és misztikus jelentést adni az emlékeknek. A kereszttől jobbra haladva még egy omladozó házat találtunk. Ennek átlátni a falain, ablaka és ajtaja a bejárat elé támasztva, padlása és oldala félárbocra ereszkedve.

Lehetetlen megközelíteni. A földön, több helyen is köveket, vályogtégla darabokat találtunk, de több álló épületre nem bukkantunk. Vadon kúszó szőlőtövek, hatalmasra nőtt megy és cseresznyefák, csemeték és akácok jelzik, hogy egykor rendezett élet lehetett itt. De ez mára már csak történelem, feljegyzések és emlékfoszlányok. A természet lassan leigázza ezt a pár ember alkotta romot is és átveszi a teljes uralmat Vágástanya fölött.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotó: Habarics Zsolt